A keddi nap nem történt érdemi előrelépés, amelyről pedig oly' szívesen beszámolnék mindenkinek, így úgy gondoltam, hogy megosztom VELETEK a gondolataimat. Nem mintha olyan magvasak lennének, de hiszem, hogy egy kis szikra is lángra lobbanhatja az elmét. Nálam mindenesetre így van, ezért érdemes egyetemre járni, nem a nagy tudásért (persze azért is), hanem mert az ember olyan szellemi környezetbe kerülhet, amely valóban ösztökéli és beindítja az elmét.
Az utóbbi időben többet olvastam, mint szokásom, így végre valahára elolvastam A növekedés határai c. művet, amely nagyon sok inspirációt hozott magával és értékes olvasmánynak bizonyult, így jó szívvel ajánlom.
Az olvasottak arra a gondolatra vittek engem, hogy amennyiben valóban feléljük a jövőnket, akkor a nyugati kultúra egyik alapkövét veszítjük el, nem csak a magunk, de mások számára is: jelesül a szabadsághoz (ebben a szövegkörnyezetben: a döntési és választási lehetőség egy adott szituációban) való jogunkat. Aurelio Peccei mondta: a jövő már nem az, ami lehetett volna. Igaza volt. A jövő képlékeny s minden gondolatunkkal és cselekedetünkkel formáljuk. Egyelőre úgy döntünk: másnak ne jusson, oldja meg máshogy. Kissé sarkítva a helyzetet: a gyermekeink legyenek okosak és oldják meg, mi sem Kánaánt örököltünk. Nem akarunk a gyermekeinknek ártani, de ha nincs arca valaminek (egy generációnak), akkor a nagy szürke jövőtömegnek nem kell akarunk megfelelni, mert nincsen senki akiért, akinek felelősséggel tartoznánk. Szabadságunkat mind jobban beszűkítjük, magunkra zárjuk az ajtót és abba hajszoljuk magunkat és másokat is, hogy kényszer lépések megtételei legyenek szükségesek a civilizációnk fennmaradásához. Ha nem maradunk fent?! Ez is egy lehetőség: kihalunk. EKKOR: megállapítható: nem voltunk jövőképesek. Nem feleltünk meg a saját magunk által tett elvárásoknak. Levertük a lécet. Volt már birodalom bukás a földtörténetben: a miénk, HA NEM VÁLTOZTATUNK, csak egy lesz ezek közül. Azért lesz ez fontosabb, mint a többi mert ez a mi sarunk. NE AGGÓDJ, a FÖLD túlélt minket is! :) Ha részesei akarunk lenni egy olyan jövőnek, amelyben az elégedettség érzése nem kizárólag a birtoklásból, de a tett miatti érzésből fakad, akkor azért tennünk kell. Meg kell fizetnünk az árat. A példa sutának tűnhet: de nekem is meg kell fizetnem az árát a projektnek: lemondok valamiről, hogy másra jusson. Ez egyfajta böjtnek is tekinthető, hiszen lemondással és koncentrációval jár. Mint az özvegy asszony két fillérje (oda kell adni mindent egy célért). Remélem sikerült szikrát adni Nektek. A fenti könyvet ajánlom és kívánom, hogy számotokra is legyen legalább olyan hasznos, mint számomra! Üdv, Dae
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése