Ostrava-Lubiaz

Ostrava-Lubiaz

Nos némely napok után újra le tudok ülni a gép elé, s miközben a lengyel sörkultúrában merülök, illetve az bennem, megírom az utóbbi napok eseményeit.

Ostravában sokkal több időt töltöttem, mint én azt terveztem. A város maga sajnos nagyon nyomasztó volt számomra, hiszen építészetében nem sokat mutatott, s látszott rajta az egyenetlen fejlődés. Meg vagyok győződve, hogy, amikor a város legutóbbi fénykorát élte, nevesítve a szoc. korszak alatt, akkor jó volt látni, hogy milyen gyorsan mennyi minden épül. Ezen építészeti örökséget sajnos a város magán viseli a mai napig. Az ipar szépen lassan felszámoltatott, de a súlyos öröksége maradt, amely, amint írtam meghatározza a városképet. Sajnos nem csak az épületek, hanem a lakókra is nehezedik az átmeneti időszak súlya. Nos a fiatalabbaknak, mint Péteréknek könnyebb, hiszen idegennyelvet beszélve el tudtak helyezkedni, aminek örülök, hiszen barátomként szeretem őt és Alenkat, akivel múlt szombaton lépett frigyre.

Az esküvő állami volt, vagy hivatali vagy mi annak a neve...Nos nevezzük, ahogy szeretnénk, de a lényeg, hogy esküdtek. Utána irány a menyegző, vagy mi a neve! Kellemes és kiadós volt. Nem voltunk sokan, de kedves társaság jött össze. Nagyon figyelmesek voltak velem, hiszen sem, csehül, sem más szláv nyelveken nem beszélve meglehetősen a többiekre voltam utalva. Törődtek velem, volt egy német házaspár, s páran németül és angolul is beszéltek, így azért volt társaság. Kellemesen éreztünk magunkat. A túrán nem volt semmi fizikai problémám, jól bírtam/bírom erővel.

Nos 10 óra fele jött az összeomlás, annyira elfáradtam egyik napról a másikra, hogy az csuda. Két órán keresztül világomat nem tudtam. Nem voltam részeg, hiszen addig nem sokat ittam. Olyan fáradt voltam, hogy fel kellett mennem és lefeküdtem pihenni. Két óra „haláltusa” után, ahogy jött el is ment a fáradtság, aminek nagyon örültem, így éjféltől újra részt tudtam venni a mulatságban.

A további napok beszélgetésekkel és az új felnire való várással voltak töltve.

Miután megjött a felni pakoltam és hajrá! Irány Lubiaz, ahol most is vagyok. 242 km állt előttem, amit egy nap alatt terveztem elérni. Képesnek éreztem magam rá, hiszen időben el tudtam indulni. Valami mégis közbejött, s milyen jó is volt ez! 119 km megálltam, hogy most már eszem, hiszen nagyon éhes és szomjas voltam. Mivel lengyelül még annyit sem tudok, mint csehül, ezért activity volt a napirenden. Nem ment rosszul. Elmondtam, hogy magyar vagyok és mit kérek. Megvettem, amire szükségem volt. Kiültem a bolt elé enni. Hallom, hogy wenger, wenger (a boltos tudtára adtam, hogy magyar vagyok). Hallom, hogy kiabál, hogy wenger és mutat egy házra. Megijedtem, hogy a falusiak engem feláldoznak, vagy megesznek. :) Nos nem így lett. Az emberáldozat egy mosollyal lekerült az asztalról. Amint mondják: mindenhol találkozni magyarokkal. Nem tudom, hogy ez valóban így van, de mindenesetre egy kicsiny déllengyel faluban van egy magyar tanárnő, Erika. Rögvest meghívott a házukba, s ennem adott. Az anyósa borscsot (így írják a hideg céklalevest?) adott, majd kapros krumplit (imádom a kaprot :) ) és húst. Elbeszélgettünk, sokat, úgyannyira, hogy este 6kor megkérdeztem, hogy megszállhatnék-e a náluk? Igent mondott, aminek nagyon örültem, hiszen: volt kihez beszélnem az anyanyelvemen (habár németül nem vagyok rossz mégis más, ha magyarul tudok valakivel beszélni, olyan hálás dolog, hiszen napokon át csak németül vagy néha angolul tudtam szót érteni az emberekkel, ami bár nem rossz, de más, amikor van valami kapocs rögtön, amikor tudod, hogy van egy kicsivel otthonosabb otthon, mintha németül vagy angolul beszélnél; a beszéden kívül természetesen jól esett az étel (nagyon finomat csinált Erika!!!) és persze a zuhany, valamint az ágy kényelme is, de legjobban a társaság. A Vaude-táskákba sok minden elfér, de a legfontosabbak kimaradnak: a szeretett emberek. Nehéz egyedül lennem. Nem panaszkodom, mert hál Isten a túra kihozza belőlem a természetmnél fogva beszédes embert, aminek segítségével sikeresen tudok kapcsolatot teremteni az emberekkel (lásd Edi Bécs ;) ). Szóval fontos nekem, hogy ne egyedül kelljen álomra hajtanom a fejem. Persze van sátor és hálózsák, dtehát van hajlékom, de akkor egyedül lennék, amit, h csak lehet kerülök, mert egyedül rosszul érzem magam. Nem kell feltétlen többen tekerni az adott napon, de a tudat, hogy valaki elvár minket a célnál az fantasztikus és megsokszorozza az erőnket. Az enyémet mindenképpen. A sátor és minden ilyesmi csak segít, hogy, ha nem lenne esély szállást találnom, akkor legyen mégis valami.

A felfedezésre magammal kapcsolatban, akkor döbbentem rá, amikor egy napra hajléktalanná váltam Lipcsében. Történt ugyanis, hogy Berlinből hazajövet (Bayreuthban laktam éppen akkor) nem sikerült a csatlakozás, így ott maradtam a pályaudvaron egy éjszakára. Életem egyik legértékesebb élménye. Nem volt kihez szólnom, csalódott voltam, s ezt nem tudtam kivel megosztani. A szeretetlenség (nem utált ott senki, de nem is szólt hozzám senki egy nőt kivéve, de ő sem sokat.) érzése, valamint az, hogy mindegy, ott vagyok-e vagy sem s nem számítok. Borzasztó érzés volt. Nem voltam senki. A fizikai hajlék hiányát könnyebben túl lehet élni (tekintsünk el az extrém körülményektől!), mint a magányt. Számomra ez mindenesetre mélyen igaz. Az egyedüllét egy dolog, a magány más kávéház. Bár nagyon rossz érzés volt, de az élmény nagyon sokat segített. Nem részletezem, mikre jöttem rá, mindenesetre nem a fentieknél jobban. Kívánom őszintén mindenkinek, hogy tegyetek szert Ti is ilyen élményre, vagy hasonlóra, hiszen, úgy gondolom, ez mindenkinek a javára válik csak. Kicsit kimozdulni a biztonságot adó körülmények közül, és csak bedobni a gyeplőt a lovak közé. Lesz, ami lesz! Hiszem, hogy különösen nekünk fiataloknak ez nagyon jó élmény.

Hogy írjak a fizikai világról is: a tájak, melyeken volt utazni számomra unalmasak voltak, mert sík és dombvidékek váltogatták egymást, amit már láttam eddig is pont eleget. Nem panaszkodom, hiszen így, van időm gondolkodni, ami szintén értékes dolog, s nem szabad alábecsülni ennek értékét.

Erikáéktól tegnap indultam s az első 30 km borzasztó utakon vitt keresztül. Nem szerettem prüszköltem és fájt a tekerés. Átlendültem ezen, hiszen tudtam (egyszer minden véget ér, úgy az emelkedők, mint a rossz minőségű utak). Így is lett, s jól tudtam adni a kereket. Majd jött a szembeszél, amit még kitolok szögeltre, de jött az eső is :) A táskák tartalmát nem féltettem, hiszen kiváló minőségűek. Mivel a kabátom is Vaude és nem áztam meg, pedig meglehetősen nagy eső volt...A rövidujjú pólól, pedig jól vezette le rólam az izzadtságot, így fizikailag nem voltam rosszul, hiszen az erőnlétem tényleg jó. A megnézium, kalcium és multivitamin kombó azonban sokat segít. :) A tegnapi kínzásnak azonban meglett a jutalma, ami fantasztikusan nagy volt: kisütött a nap és megjelent a szivárvány is (látszott a jelenség kistestvére is ;) ). Jó volt látni, hogy több órás felhőzött idő után, süt a nap és természet mosolyog. :) Szállt fel a pára és gyönyörű volt a világ. Egy közeli településen bolt egy bolt is nyitva, s tudtam ennivalót venni magamnak estére. Ilyen kevés is elég lehet boldogsághoz: Ez a szakasz volt a legnehezebb, de a legboldogabb is ez után voltam, meg kell mondjam, hiszen a végén jött a jutalom. Napsütés, étel, és annak ígérete, hogy ismerősökkel találkozhatom majd. (Ismerek egy igazgatót és pár civilt innen.) Volt mit ennem és innom, volt fekhelyem és volt kihez két szót szólnom és ez fantasztikus érzés higgyétek el! Az utolsó kilométereken csak ültem a bringán és mosolyogtam, nevettem és nem bírtam a jókedvemmel, mert a jutalom olyan nagy volt :). Nem kell, ahhoz messzire mennünk, hogy jól érezzük magunkat, elég kicsit próbára tenni magunkat és láss világ csodát teljesen másként látjuk a világot.

Nem kell ahhoz messzire mennünk, hogy felfedezzük a világot. A világ egyes ember számára úgyis csak annyi, amit fel tud fogni belőle. Ki lehet nyílni itt Európában is, hiszen annyi érdekes táj és ember van, amit meg lehet ismerni (annak ellenére mondom ezt, hogy eddig kevés izgalmas tájon voltam a túra során, de mennyi érdekes embert láttam és beszélhettem velük!). Félreértés ne essék nem az egzotikus országok ellen beszélek, s nem a kiutazók ellen, hannem az értelmetlen pénzszórás ellen, amikor csak azért megyek „Tájba”, „Stb. országokba”, mert megtehetjük, és semmi más célunk nincs. Kapjuk a csupaszított szart és nem lépünk kapcsolatba a valódi emberekkel, csak a tökéletes mosolyú és angolt tökéletesen beszéló recepciós nővel vagy pincérrel. Hűtött buszokon utazunk, miközben ott a riksa. Megnézzük a Nagy Falat Kínában, de nem merészkedünk le a főutcáról, hogy megnézzük, hogy a helyiek mit csinálnak, hol van a piac, hol találkoznak szívesen a helyiek. Ehelyett megvesszük a pénzben elég jól kifejezhető steril vackot, miközben a valódi kincs ott hever két utca sarokra tőlünk. Legyen eszünk, különösen nekünk fiataloknak! Életem egyik legjobb ilyen élménye a nápolyi piac. December, napsütés, kis utcák, tengeri halak, gyümölcsök, emberek, hangoskodás, piac. Felejtsd el a múzeumokat a hétköznapi dolgokat! Ez a valódi élmény, nem a csupaszított tömegturizmus.

Amikor megszállok valakinek a házában általában az alábbi mondat elhangzik: jaaaaaj olyan kupi van, ne is nézzél körül. Erre annyit tudok mondani: hogy örülök, hogy befogadtál és van kihez szólnom, valamint annak is nagyon, hogy otthonod van és nem egy Ikea-katalógusban, vagy steril kórhát szerű házad van! Marciéknál is ez volt, örültem, hogy kedves emberek között voltam, illetve, hogy otthonukban voltam (ez áll Erikáékra, Petrékre is). Nem úgy fogadtak, mint egy vendéget, hanem, s remélem ezzel nem sértem meg őket!, hanem mint szinte családtagot, vagy mint közeli barátot, akinek nem kell mutatni, hiszen nem azért jött, hogy felügyeletet tartson, hanem az emberért. Nekem mindegy, hogy milyen a szoba (itt megint tekintsünk el az extrém esetektől!, mint patkány (nem volt hozzá szerencsém, s remélem nem is lesz!) és társai). Amikor ilyen helyen alhatok, akkor otthonomnak érzem a helyet, így jobban is vigyázok rá. Ez természetes, a legtöbben így tennénk. Hogy mit teszek amikor így „otthon” vagyok: tegnapelőtt éppen füvet nyírtam, Olomucban pedig egy dominikánus kolostorban üvegcserepet szedtem össze, vagy máskor mosogattam. Ez inkább jelképes, mint valódi segítség, mégis valami.

Szóval élek, mint hal a vízben, s majd teszek fel képeket is, amint tudok. :)

Élményekben gazdag napokat kívánva Nektek,

Dae Lubiazból :)